Rengeteg gondolat kavarog most bennem a versennyel kapcsolatban. Annyi mindent szeretnék megosztani veletek, ezért úgy döntöttem, hogy inkább több bejegyzésre osztom a történteket, így első körben leírom, hogyan éltem meg magát a versenyt. 

Az ironman verseny 3800m úszással kezdődik. Az első szám olyan volt, mint egy kiadós bemelegítés. Szerencsére nem kerültem bele semmilyen “verekedésbe” és végig nyugodt maradt a légzésem. Nem úsztam ki magam teljesen, mert igyekeztem tartalékolni a másik két sportágra. Találtam egy nagyon jó “lábvizet” (az előttem lévő úszó lábtempóján haladva sokkal kisebb az ellenállás) és rajta utaztam a táv jelentős részén, hogy minél kevesebb energiámba kerüljön a haladás. Közben egy jóleső gondolat járt a fejemben: “Itt vagyok, elkezdődött, meg tudom csinálni!” Az utolsó 1km-es szakaszt egy csatornában tettük meg, ami a part két oldalán álló szurkolók hangjától volt hangos. A sok ember láttán hirtelen különlegesnek éreztem magam, amiért itt lehetek ezen a versenyen. Az úszást végül 00:57:54 alatt teljesítettem (korosztályos 1.-ként, nők között 13. és a teljes mezőnyből a 125. helyen). Amíg a vízből kifutottam a depóba éljenző tömeg fogadott az út jobb és bal oldalán. Az a kb. 300m egy szempillantás alatt eltelt és már le is akasztottam a 661-es zsákot, amiben a kerékpáros felszerelésem volt. Felvettem a cipőm, a rajszámom és a bukóm, ittam gyorsan egy gélt, majd elfutottam a bringámért. Nagyon könnyen megtaláltam, szinte világított a többi között. 🙂 És már kezdetét is vette a 180km kerékpározás. 

A bringás pálya nagyon szép helyeken vitt és elég technikásnak számított a sok kanyarral, emelkedőkkel és lejtőkkel, viszont pont ezért a vártnál kevésbé volt unalmas. Bevallom nagyon izgultam, hogy fogom kitölteni ezt az időt magammal, de szerencsére nagyon jól kijöttünk egymással… 🙂 A belső hang csak bátorított és bíztatott. Három jelentősebb emelkedőt kellett megmásznunk, de volt egy szakasz, ahol az erős szembeszél jobban megviselt, mint az emelkedők. Az első 90km-t könnyedén teljesítettem, és végig erősnek éreztem magam. 02:45 alatt letekertem a féltávot, viszont a 2. kör 15 perccel lassabbra sikerült. 127km-nél, rögtön a második emelkedő utáni szembeszeles szakaszon jött egy holtpont, amikor elkezdtem érezni, hogy hiába tekerek erősen, kezdek elfogyni erőből. Ez volt az a pont, amikor megtudtam, hogy a 2. helyen vagyok, de a 3. helyezett lány nagyon közel van hozzám. Nincs mese, küzdeni kell. Próbáltam mérlegelni, hogy van-e értelme megszakadni a jobb bringás eredményért, vagy inkább tartalékoljak a maratonra és közepes intenzitással folytassam a fennmaradó távot. Végül a 2. verzió mellett döntöttem. Igyekeztem minél többet enni a bringán, hogy a futásnál ne legyenek gondok. 150km körül volt az első negatív gondolatom: “Hogy fogok ilyen lábakkal maratont futni? Olyan, mintha két betontömb lenne…” De még szinte meg sem fogalmaztam, azonnal átfordítottam pozitívvá: “De jó! Két számon túl is vagyok, már csak egy maratont kell futni. “ Ezzel meg is nyugodtam. 🙂

Ha valaki látott már depóban futni 180km után embereket, akkor nehezen hiszi el, hogy ebből akár 1km futás is lesz… Mintha külön életet élne ilyenkor az ember lába. Gyorsan felkaptam a futózsákot, átvettem a cipőmet és elindultam futni. /Legalábbis úgy csinálni, mint aki fut… 🙂 /A futópályára ráfordulva megláttam a tömegben Cicót (a férjemet) és Annát, akik hatalmas ovációval fogadtak. Gyorsan lenyomtam egy csókot a férjemnek, Annának egy pacsit és már szárnyaltam is. 500m kellett ahhoz, hogy kimozgassam a lábam, utána olyan szinten ellazult, hogy az első 8km kifejezetten jólesett. Esküszöm receptre írnám fel a futást minden bringásnak nagyobb terhelések után. /Persze csak mértékkel 🙂 / Nagyon jó ritmusban futottam végig (5:00-5:15 körüli ezrekkel), de sajnos a 9. km-nél elkezdett lázadni a gyomrom a sok gél, izotóniás ital és hasonló vackok ellen. Gondoltam inkább biztosra megyek, ezért megálltam az első WC-nél, amit találtam. Két percet veszítettem itt, de utána sokkal jobb lett a közérzetem. A futópálya gyönyörű útvonalon haladt. Futottunk a tóparton, a városközpontban, de a kedvenc részem a strand területén volt, mivel itt volt a legtöbb szurkoló és szó szerint végigtapsoltak minket a pályán. A frissítőpontokon kívül több önkéntes is adott fel vizet és voltak, akik locsoltak minket, hogy elviselhetőbb legyen a meleg. Az időjárásra egyébként nem lehet panaszkodni, végig kifogástalan volt, a felhők felfogták a tűző nap erejét, de még így is jól esett a hűsítő. 2 kört kellett megtenni a pályán, és lelkileg ebben az volt a legnehezebb, hogy az első kör végén átfutottunk a célterületen, mielőtt megkezdtük a második 21km-t. 14 km-nél jártam, amikor Cicó és Anna elkezdték kiabálni, hogy a 3. helyért megy a meccs köztem és egy másik lány között, és jelenleg 6mp a különbség köztünk. Az igazat megvallva reménykedtem, hogy kicsit visszavehetek a tempóból és stabilan tartom a 3. helyem, de nem így volt. Küzdeni kellett a jobb helyezésért. Eltökéltem, hogy nem fogom feladni és megteszek mindent, hogy a dobogó 3. fokára állhassak. Olyan jól sikerült a következő 8km, hogy már másfél perccel vezettem. Tudtam, hogy képes vagyok rá. Folyton azt mondogadtam magamnak: “Nagyon ügyes vagy! Meg tudod csinálni!” És nem csak mondtam, végre komolyan is gondoltam. Egyszer csak a 23. km-nél megint elkezdett vacakolni a hasam. Kicsit elfogott a pánik, mert tudtam, hogy nem engedhetek meg magamnak még egy megállót. Ezen múlhat a 3. hely. Így összeszorított fogakkal futottam és azon tűnődtem, hogy vajon elmúlik-e, ha nem frissítek a továbbiakban csak vízzel. Már 26-nál jártam, amikor elkezdtem érezni, hogy jön az eléhezés első jele, rázni kezdett a hideg. Itt mérlegelnem kellett, hogy egy megállón a helyezésem múlhat, de ha nem eszem több gélt, akkor az is előfordulhat, hogy nem tudom befejezni a versenyt. Ezt semmiképp nem akartam megkockáztatni, ezért megálltam. Nagy lendülettel nyitnám az ajtót, de sajnos mind a három foglalt volt. 1 percig vártam, kicipzároztam a ruhám, majd annyira elfogyott a türelmem, hogy tovább futottam. Gondoltam majd a kanyar után a következő lehetőségnél elintézem, amit el kell. 4km múlva sikerült újabb lehetőséget találni… Újabb 2 perc elszállt. Viszont ezután ettem, ittam és úgy futottam, mintha az életem múlna rajta. Megszűnt a külvilág, éreztem, hogy haladok, éreztem, hogy erős vagyok és hittem benne, hogy megcsinálom. Az utolsó három frissítőponton még a Redbullt is bevetettem, ami cukorsokként hatott és szó szerint szárnyakat adott. 🙂 A célba érve nem éreztem a hatalmas megkönnyebbülést mindaddig, amíg nem tudtam meg az eredményt. 1 percen és 8mp-en múlt a 3. hely…4. lettem.
Nagyon bosszantó érzés ilyen hosszú távon ilyen kicsivel kikapni, de végre tudtam küzdeni. Egészen biztos vagyok benne, hogy sokkal lazábbra veszem a futást, ha nincs ez az izgalom a végén. Összeségében nagyon elégedett vagyok az eredményemmel, leginkább azért, mert mindent megtettem érte, amit csak tudtam. 10:40:02-es időeredménnyel, korosztályos 4.-ként (53-ból), abszolút nők között 33.-ként (336-ból), és a kompett mezőnyből 484. helyen értem célba (2315 célba érkező közül). 
Nagyon különös dolog az adrenalin. A verseny alatt nem fájt semmim, de ahogy áthaladtam a célvonalon és a nyakamba akasztották az érmet, egyszer csak megszűnt a feladatra való összpontosítás és összerogytam, mint egy rongybaba. Alig bírtam a saját lábamon elhagyni a célterületet. 

Gyermekkoromban úgy hagytam fel az élsporttal, hogy a családomon és az edzőimen kívül nem igazán hitt bennem senki, ezért még akkor sem éreztem magam sikeres sportolónak, amikor B kategóriás olimpiai kerettag voltam. Ezzel szemben most annyian izgultatok értem és hittetek bennem, mintha legalább az olimpiai aranyért versenyeztem volna, és ez csodálatos érzés. Nagyon köszönöm a Saucony Hungary csapatának, hogy a kezdetektől bíztak bennem és lehetővé tették nekem életem egyik legnagyszerűbb élményét, Dr. Lénárt Ágotának és Lehóczky Péternek, hogy segítettek fejben megerősödni, továbbá hálával tartozom a Runner’s World Magyarország, G4dimension, Garmin MagyarországBianchi Hungary, Bringaland575 factoryViwa vitaminvíz, Ensport, és a Rudy Project Magyarország-nak, akik segítették a felkészülésem.  Köszönöm Széky Annának, hogy vállalta értem ezt a hosszú utat és végig mellettem volt a pályán, Harangi Arielnek, hogy kölcsönadta a hiperszuper kerekét, Fias Juditnak, hogy a neoprénjében úszhattam, Pusztai Patríciának mindenért, amit Kalgenfurtban tett értünk. Kozslik Istvánnak (Cicó) külön bejegyzéssel szeretnék készülni, mert képtelenség pár sorban megköszönni minazt, amit értem tett. Ha Ő nem támogat és bíztat, akkor ma nem lennék Ironman. 

Őszintén remélem, hogy sokak számára inspiráló lesz a felkészülésem és nem hagyjátok, hogy a nehézségek eltántorítsanak titeket az álmaitoktól. Ha igazán szeretnétek valamit, küzdötök érte és hisztek magatokban, akkor egy idő után mások is hinni fognak bennetek! Hajrá! 🙂

A következő bejegyzésemben beszámolok nektek arról, hogy milyen fontos szerepe van a mentális felkészülésnek.