Az egyik legjobban sikerült versenyemen vagyok túl, de elég gyötrelmes út vezetett a rajtig. Nagyon megtört lelkiállapotban voltam a versenyt megelőző napokban. Egyrészt nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elképzeltem, másrészt fáradtnak éreztem magam és rettegtem a kudarctól. Bármennyire is felkészülési versenynek szántam, elkezdett nyomasztani a gonodat, hogy mi fog történni, ha nem megy jól a verseny? Ha a féltáv is “megöl”, akkor hogyan fogom teljesíteni az egészet? Alig 1 hónapom maradt hátra… Majd jöttek sorban az egyébként nagyon kedves üzenetek (“Tudom, hogy meg fogod nyerni… “, ”Úgyis hozod az elvártat…” ), amiket hatalmas teherként éltem meg.

Fotó: Urbán Orsolya

Nagyon sok szeretetet, bíztatást és törődést kapok mindenhonnan, de rá kellett jönnöm, hogy eléggé megfelelési kényszeres vagyok és hajt a bizonyítási vágy, ezért nagyon nehéz félretenni az elvárásokat és csak a valós célra koncentrálni. Jelen esetben ez a verseny csak arról szólt, hogy leteszteljem a felszereléseimet, realizáljam az edzettségi állapotomat, kitapasztaljam a frissítést és tanuljak a hibáimból. Általában elég reálisan látom magam, és kicsit megrémít, amikor mások többet várnak, mint amit ki tudok hozni magamból. Márpedig egy magamfajta maximalista ember beletesz mindent, amit csak lehet. De mi van, ha csalódást okozok? Egyébként semmi, de mégis abban a pillanatban, amikor a verseny közben ráeszmélek, hogy nem tudom hozni az “elvártakat”, akkor egyszerűen feladom fejben és összetörök. A hétvégi verseny többek között azért maradt különleges élmény számomra, mert le tudtam győzni ezt a kényszert. Belül végig mosolyogtam és teljesen ki tudtam zárni a külvilágot. Tudtam, hogy mi a célom és úgy tekintettem a versenyre, mint egy edzésre, amit a többi triatlonossal együtt csinálunk végig, annyi különbséggel, hogy mindenki a saját edzésére koncentrál. Óriási örömöt jelentett úgy célba érni, hogy végig erősnek éreztem magam, és nem négykézláb csúsztam be.

Az úszás nagyon gyorsan eltelt, nem fáradtam el különösebben és szerencsére verekedés nélkül megúsztam. 🙂 Ha valaki nem indult még triatlon versenyen elárulom, hogy 70% úszás és 30% birkózás, ami a vízben zajlik. 🙂

A bringán volt egy olyan különös érzésem, mintha a biciklim érezte volna, hogy ez lesz az utolsó közös versenyünk és bizonyítani szeretett volna nekem. Nagyon szentimentális tudom, de 16 év nem rövid idő… Mindamellett, hogy verseny közben is kijöttek azok a problémák, amiket edzések alkalmával már tapasztaltam, nagyon a szívemhez nőtt. 50km környékén térdfájdalmaim voltak, amikor erősebben akartam tekerni, ezért nem is erőltettem tovább. Ezen felül a derekam is megérezte a 86km-t. Mivel sajnos elég gyakorivá váltak ezek a problémák egyre indokoltabbá vált egy új, személyre szabott kerékpár.

Triatlon versenyen most először fordult elő, hogy a bringáról leszállva pozitív gondolattal tekintettem előre a futásra. Az jutott eszembe, hogy már csak egy félmaratont kell futnom. Fejben végre összement ez a táv. Korábban úgy álltam neki futni, hogy ez a gyenge számom, itt rontom el mindig az eredményem és különben sem vagyok normális, hogy még egy félmaratont lefutok stb… Ezzel szemben magamhoz képest olyan jó tempót sikerült futnom, hogy 1’41’54 lett az időm. Ez nagyban köszönhető annak, hogy az elmúlt időszakban nagy hangsúlyt fektettem a futásra, és a sok lefutott félmaratonnak köszönhetően rutinszerűvé vált ez a táv. A frissítés is nagyon jól ment. A nagy hőség ellenére nem volt hidegrázásom, ami az eléhezésre utalt volna. Azt merem mondani, hogy végre megvan a frissítési taktikám, amit követni fogok az Ironman-en. 


Összegezve a verseny tapasztalatait azt gondolom, hogy a kerékpározás terén van még mit javítani. Egyrészt nincs elég km a lábaimban, (de ezen lehet segíteni a következő 1 hónapban) másfelől az új kerékpáromnak és a személyre szabott beállításoknak köszönhetően remélhetőleg megszűnik minden fájdalmam, és tudom még fokozni a teljesítményem. Cicó megint hatalmas támaszt jelentett. A legmélyebb gödörből segített rajthoz állni, és óriási megnyugvást jelentett, hogy most is (mint mindig) támogatott, ott volt mellettem és őszintén hitt bennem. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy minden fejben dől el, ezért is döntöttem úgy, hogy a felkészülés utolsó hónapjában a mentális oldalam erősítésére helyezem a hangsúlyt.

4’48’49-es időeredménnyel, (20 percet javítva a legjobb időmhöz képest) nők között abszolút 7. helyen értem célba. A korosztályos országos bajnoki 2. helyezés csak hab a tortán, az igazi örömöt az jelentette számomra, hogy le tudtam küzdeni a megfelelési kényszeremet és könnyedén tudtam teljesíteni az Ironman táv felét. Ez a pozitív végkimenetelű verseny nagyon kellett ahhoz, hogy kellő önbizalommal álljak majd rajthoz a teljes távon, de addig még sok munka áll előttem.